2015. március 21., szombat

Prológus


A repülőtéri nyüzsgés zajai teljesen kiszorították a csendet a hatalmas épület falai közül. Körülöttünk szerelmesek, családok, barátok búcsúztatták egymást néhol nagy, mégis kissé talán szomorú mosollyal, szoros ölelésekkel és egy-két kósza könnycseppel. Mások, akik idő hiányában érkeztek, sietve igyekeztek becsekkolni, hogy még elérjék hamarosan induló gépüket. Nekem is hasonlóan kellett volna cselekednem és követnem példájukat, de olyan nehezen ment az elválás.
- Megvan mindened? – nézett le rám szeretetteljes, lágy szemekkel.
- Remélem, de különben is, most már teljesen mindegy – vontam meg a vállam, miközben nemtörődöm mosolyra húzódott a szám. – Ha itt hagytam valamit, úgyis utánam hozod majd egy hét múlva. – Próbáltam megtartani hangom könnyelműségét, mégis egy kis szomorúság lopta be magát szavaim közé, amit ő is könnyen észrevett.
- Ígérem, hogy a következő karácsonyt együtt fogjuk tölteni – simította férfias tenyerét az arcomra, mire mosolyom csak még szélesebb lett, és azonnal elillant hirtelen jött elkeseredésem.
- Minden rendben – vontam meg a vállam, habár tudtam, hogy amint a gép a levegőbe emelkedik, azonnal hiányozni fog. – Fontos neked a munkád, megértem.
- A jövő karácsonyt viszont már lefoglaltam csakis a számodra – ígérte, miközben a halvány téli fényben játékosan megcsillantak szemei, mik most sokkal zöldebbnek tűntek, mint általában. – Viszont lassan ideje lenne menned, különben itt hagy a géped. Mondjuk, nem mintha bánnám, ellentétben az anyáddal – tette hozzá kissé mulatva a helyzeten.
- Igazad van. Ha nem érek haza karácsonyra, soha többé nem enged el veled sehova – kuncogtam halkan.
- Az pedig nagy kár lenne, mert tervezek egy kis utazást kettőnknek, ha már otthon úgyis nyári szünet van.
- Egy kis utazást? – csillantak fel azonnal szemeim.
- Ez legyen meglepetés, Addy – kacsintott egyet kacéran, mitől minden lány szíve megolvadna, beleértve az enyémet is.
- Elmondod? Kérlek, kérlek, kérlek! – néztem rá hatalmas szemekkel.
- Indulnod kellene, de most már tényleg – nevetett fel dallamosan, és karjait derekam köré fonta ezzel egy meleg ölelésre invitálva engem.
- Rendben, de csak mert késésben vagyok, viszont erről még beszélünk! – makacskodtam. – Kívánj a nagyidnak a nevemben boldog karácsonyt!
- Nem mintha te már nem tetted volna meg vagy egy tucatszor ma reggel – gúnyolódott játékosan. Teljesen igaza volt, viszont mentségemre szóljon, hogy nagyon megszerettem a nénit az elmúlt másfél hétben. – De megmondom neki – ígérte.
- Most már mennem kell, de tényleg, mert mindjárt nyitják a kapukat.
- De ne felejts el felhívni, amint leszálltok Malajziában!
- Oké – pipiskedtem fel, hogy elérjem ajkait. Ő sem volt egy égimeszelő sosem, de magasságommal én még hozzá képest is nagyon kicsinek tűntem. Csókunk édes volt, de mégis rövid és szolid, hiszen sosem szerette túlzásba vinni az efféle dolgokat, mikor nyilvános helyen voltunk. – Hiányozni fogsz – mosolyodtam el lágyan, és máris fájt a szívem a rövidesen bekövetkező elválás gondolatától.
- Szeretlek, Addy – nézett le rám lágyan.
- Én is szeretlek, Nate – álltam lábujjhegyre egy utolsó rövid pusziért, majd méretes bőröndömet magam után húzva, még visszaintegetve vállam felett siettem is a check-in pultok felé.

A beszállásnál minden gördülékenyen zajlott, így nem is olyan sok idő múlva már helyet is foglaltam a számomra kijelölt ülésen. Mellettem egy öltönybe öltözött középkorú férfi aludt már az indulás előtt is. Kezemben még az útlevelemet szorongattam, és a felszállásra várva unalmamban átlapoztam a kis könyvet. Adelaide Shane Wilson. Az egyik oldalról három évvel ezelőtti önmagam nézett rám vissza. Sötétbarna, hullámos hajam akkor még sokkal rövidebb volt, szürkés szemeim pedig szinte alig látszódtak a kis fotón. Csodás műmosollyal az arcomon pózoltam, mintha a világ összes gondja közül engem egy sem érintene. Csendesen raktam el a papírokat, és vettem elő a magammal hozott könyvet, majd türelmesen vártam, hogy elinduljon a gép. Legalább tizenkét és fél órát kellett utazni Londonból, hogy Kuala Lumpurba érjünk, azaz Malajzia fővárosába. Elég nehezen tudtam végigülni azt a fél napot, mert a könyv lapjai egy idő után elfogytak, és az összes zenét végighallgattam már a telefonomon, még egy filmet is végignéztem, de még mindig több mint a fele hátra volt az utazásnak, amit nagyrészt alvással töltöttem el. London felé tartó repülőút valahogy sokkal könnyebben telt el Nate társaságában, mint a szomszéd, nem igazán beszédes férfi mellett, akinek a nyelvét valószínűleg meg sem értettem volna.
Kuala Lumpurba érve leszálltunk a hatalmas gépről, majd a zökkenőmentes, bár szörnyen unalmas utazás után alig egy órám volt az átszállásig. Fáradt voltam, hiszen szervezetem még a londoni időzónára volt átállva, ahol éppen éjszaka lehetett, míg ezalatt Malajziában már kora délelőtt volt. Nem húztam az időt, és csak gyorsan megcsörgettem Nate-et, ahogy azt megígértem neki még indulás előtt. Megmosolyogtatott fáradt hangjával, hiszen én ébresztettem őt, bár abban nem voltam biztos, hogy reggel emlékezni fog-e még rövid beszélgetésünkre.

A Sydneybe tartó gép már jóval kisebb volt, szerintem alig pár száz ember férhetett csak bele. Kedvesen mosolyogtam a szomszéd széken helyet foglaló nőre, ahogy leültem mellé. Nem sokkal azután, hogy elhelyezkedtem, egy fiatal stewardess udvariasan megkérdezte, hogy nincs-e szükségem valamire. Pár perc múlva egy párnát hozott nekem, de a felszállásra már egyáltalán nem emlékeztem, mert tudatomban a külvilág helyét az álmok vették át.
Úgy két és fél órát aludhattam, ami még mindig azt jelentette, hogy kicsit kevesebb, mint hat óra hátra volt, míg Sydneybe nem értünk. Többször is repültem már életemben, és általában még élveztem is ezt a fajta utazási módot, de a majdnem egy napos egyhelyben ülés már túl sok volt számomra. Alig vártam, hogy végre otthon legyek már. Tudtam, hogy apu biztosan ki fog értem jönni a reptérre, hazaérve pedig kialszom magam, reggel pedig talán segítek anyunak a karácsonyi előkészületekben, vagy felhívom Liamet, hogy menjünk be a városba, és esetleg a strandot is meglátogathatjuk.
Ausztráliában alig pár hete kezdődött el a nyári szünet, a nap ezer ágra sütött anyu elmondása szerint, ami azért kicsit nagy váltásnak ígérkezett a londoni mínuszokhoz képest, habár amíg Angliában tartózkodtam, legalább a hó nem esett. Az elmúlt huszonegy évemben mindig hőségben karácsonyoztam, de az európai, hóval borított ünnepnek is meglehetett az a különleges hangulata. Szívesen Londonban is maradtam volna, de anyu ragaszkodott hozzá, hogy a karácsonyt otthon, velük töltsem.
Ahogy kinyitottam szemeimet álmomból felébredve, egy mosolygós arcot láttam meg. A kisfiú alig lehetett több kétévesnél, és olyan kék szemei voltak, mint az alattunk elterülő végtelen óceánnak. Mosolyogva integettem neki, mire ő csak szégyenlősen elbújt édesanyja szőke fürtjei mögött. Első látásra azt mondtam volna, hogy kiscsaládosan utaztak, mert a fiatal nő mellett egy hasonlóan mélykék szemű férfi ült, azonban a kisfiú egy pillanat alatt egy alig húszéves szőke fiú ölébe került át. Viszont abban is biztos voltam, hogy valami rokoni kapcsolat van a három fiú között, hiszen ilyen elbűvölő szemeket biztosan nem osztogatnak minden sarkon.
Meg kellett állapítanom, hogy nagyon fáradt lehettem, hiszen a repülőben elég nagy volt a hangzavar. A gép túlsó oldalán egy idős férfi rekedtes fennhangon panaszkodott, amiért nem hagyták a pisztolyát felhozni a repülőre, míg az egyik stewardessnek egy furcsa akcentussal beszélő férfi akadékoskodott a felszolgált étel hőmérséklete miatt. Engem csak megmosolyogtatott a kisebb zűrzavar, és inkább elindultam a mellékhelyiség felé. Az ajtóban összetalálkoztam egy fáradt arcú, mégis érdekesen csinos, szőke lánnyal. Mosolyogva engedtem utat neki, majd komótosan végeztem el a dolgom, és azonnal a helyemre indultam. Mikor már éppen az ülésem mellé értem, egy erős váll ütközött nekem, és elnézést sem kérve sietett tovább, ki tudja hová.
- Seggfej – motyogtam felháborodottan, és hiába voltam biztos abban, hogy az nem hallhatott meg, az illető mégis nagy sietségében egy pillanatra felém fordult szemtelen vigyorral az arcán, nekem pedig kedvem lett volna letörölni a gunyoros jókedvet felmosórongy fejéről.
Kissé még mindig bosszús voltam, mikor leültem a helyemre, azonban csak ekkor vettem tudomást igazán a mellettem ülő nőről, aki kissé feszülten bámult ki az ablakon, mintha észre sem venné az én vagy a többi utas jelenlétét.
- Első repülés? – kérdeztem kíváncsian, mire azonnal felém kapta a fejét kissé meglepődötten. Vörös loknik vették körbe kerek arcát, és fehér bőrén csak még jobban látszódtak a fáradtság karikái szemei alatt.
- Nem – rázta meg a fejét egy kis hezitálás után.
- Uh, elnézést, csak olyan feszültnek tűnt – magyarázkodtam kissé zavartan.
- Csak izgatott vagyok – mosolyodott el halványan, és ez a kis gesztus máris sokkal barátságosabbá tette arcát. – A lányomat látogatom meg Sydneyben – mondta. – Fél éve utazott ki Ausztráliába, mert ösztöndíjat nyert, és már lassan öt hónapja nem találkoztunk – mesélte szomorúan csengő hangon. – Viszont végre sikerült kivennem egy hosszabb szabadságot, hogy legalább az ünnepeket együtt tölthessük – mosolyodott el boldogan. Eléggé meglepett, hogy hirtelen mesélni kezdett eddigi szótlansága miatt, de örültem, hogy talán legalább egy kicsit gyorsabban fog így letelni majd a hátralévő öt-hat óra.
- Ez nagyon szép – mosolyodtam el én is udvariasan. - A lányának pedig gratulálok. Biztosan sok munka van e mögött.
- Igen – bólintott büszkén. Szavaiból egészen jól kivehető volt a brit akcentus, habár a londoni gépen nem láttam őt, ami nem is volt csoda a sok ember miatt. – És te? Mit csinálsz Sydneyben?
- Ott lakom – válaszoltam egyszerűen. – Pontosabban Sydney külvárosában, Cherrybrookban.
- És hogyhogy egyedül? – kérdezte kíváncsian, de hiába nyitottam a számat válaszadásra, egy lágy hang megelőzött.
- Elnézést a kellemetlenségért, de esetleg nem tud valaki önök közül japánul? – kérdezte egy fiatal stewardess, akitől pár órája a párnámat is kaptam. Most csinos, szív alakú arca kissé nyúzottnak tűnt, ami nem is volt csoda, hiszen az elmúlt percekben egészen sokszor szaladgált a sorok között. Mindketten nemlegesen válaszoltunk, mire csalódottan sóhajtott fel. – Eszméletlen, hogy mi van ma ezen a gépen – fújt egyet fáradtan. – Egy japán hölgyet képtelen vagyok megérteni, míg a másik oldalon egy férfi köt bele mindenbe. Esküszöm, leszakadnak a lábaim – csacsogta. Alig lehetett idősebb nálam pár évvel, és közvetlensége azonnal szimpatikussá tette őt számomra. – Mindegy is! – legyintett. – Hozhatok esetleg önöknek valamit?
- Nem, köszönöm – válaszoltam magamban kissé mulatva rajta, majd mikor a mellettem ülő hölgy is megrázta a fejét, a lány elsietett hosszú, vékony, irigylésre méltó lábain. – Olyan buta vagyok, még be sem mutatkoztam. A nevem Adelaide, de csak Addy – fordultam vissza szomszédom felé.
- Maggie vagyok – fogadta el felé nyújtott kezemet. – Szóval, honnan is jössz? – kérdezte kíváncsian.
- Londonból. Csak pár hetet tartózkodtam kint.
- Nem akarok túl sokat kérdezni, de teljesen egyedül?
- Ó, dehogy! – legyintettem gyorsan. – A barátom frissen kezdő újságíró, így most nagyon hajt. Az egyik munkája miatt kellett Londonba utaznia, és mivel nálunk most tart a nyári szünet, én is vele mentem, de az ünnepeket otthon szeretném már tölteni, míg neki Angliában kellett maradnia – magyaráztam el nagy vonalakban. Arra a részre már nem tértem ki, hogy Nate-et alig láttam az elmúlt másfél hétben, és habár a nagyijával nagyon jól kijöttünk, Nate volt az oka, amiért Londonba mentem, de alig volt ideje rám, ami kissé bántott. Azonban valahogy meg is értettem őt, hiszen nagyon keményen dolgozott a munkája miatt, hogy egyszer elismerjék, így nem panaszkodtam, de jól esett volna, ha legalább egy pár napot rám szán.
- Hogy tetszett Anglia? – szólalt meg Maggie igazi kíváncsisággal. Kezdett úgy tűnni, hogy sikerült egy kicsit kibillenteni őt a hosszú várakozás izgalmából.
- Szörnyen hideg volt – vallottam be, mire ő halkan felnevetett. – Otthon alig vártam már a nyarat, de pár hétre újra vissza kellett csöppennem a télbe, ami még fagyosabb volt, mint Sydneyben szokott lenni.
- Ne is mondd! – nevetett fel. – El sem tudom képzelni a karácsonyt nyári melegben, igazi fenyőfa nélkül – sápítozott.
- Ó, pedig lehet, hogy még egy kis strandolás is bele fog férni – viccelődtem.
- Hát, ez szörnyű! – temette arcát kezei közé, miközben elszörnyülködve nevetett velem együtt.
Ekkor éreztük meg először a gép furcsa rángatózását. Maggie arcáról azonnal lefagyott a mosoly, és kissé lesápadva ragadta meg a szék karfáját, hogy ujjai egészen elfehéredtek.
- Nincs semmi gond – siettem azonnal a megnyugtatására. – Csak egy kisebb légörvénybe keveredhettünk. Mikor életemben másodszor repültem, akkor is előfordult. Ez nem olyan szokatlan esemény egy repülőgépes utazásnál. Mindjárt szólnak majd, hogy kössük be magunkat, de alig hogy becsatolnánk az öveket, már vége is van – próbáltam elűzni belőle a kétségbeesést nem túl nagy sikerrel. Viszont, ahogy nemrég említettem is, már azonnal fel is kattant a biztonsági öves jelzés, és a stewardessek is felhívták a figyelmünket, hogy foglaljunk helyet, majd kapcsoljuk be az öveinket.
- Mikor lesz már vége? – kérdezte Maggie feszülten.
- Most már mindjárt – válaszoltam, miközben én is alig vártam, hogy vége legyen a bosszantó zötykölődésnek. Azonban nem lett, a következő pillanatban pedig az utaskísérőket is leültette a pilóta. Éreztem, ahogy Maggie bepánikol mellettem, és szaporán veszi a levegőt. Viszont ekkor már az én gyomrom is egy kisebb görcsbe rándult. A gép rángatózása egyre csak felerősödött, és már hiába akartam nyugtatni magam, hogy biztosan csak egy nagyobb légörvényről van szó, nem ment. Próbáltam nem gondolni a szörnyű érzésre a gyomromban, mikor a következő pillanatban a repülő rángása odáig fajult, hogy a fejünk felett tárolt kézipoggyászok mindenfelé szóródtak. Láttam, ahogy egy nagyobb táska eltalálta a fegyveréről panaszkodó öregúr mellett ülő nő fejét, és a hölgyet többé nem láttam megmozdulni. Hallottam a tengerkék szemű kisfiú sírását, és a többi utas sikítozását, de képtelen voltam elfogadni, hogy mi történik. A pilóta is beszélt valamiről, de szavai már nem jutottak el hozzám. Arra vártam, hogy a gép rázkódása leáll, a vezető pedig megnyugtat mindenkit, hogy kikerültünk egy nagyobb légörvényből, az előbb eltalált nőt pedig megvizsgálják, és egy kisebb kötéssel a fején fogja átölelni rá váró családtagjait, mikor megérkezünk Sydneybe. De mindez sosem jött el. Egy pillanat múlva a fejünk felett lévő csomagtartókból kiestek az oxigénmaszkok az utasok elé. Sietve kaptam az egyik után, majd az orrom elé helyeztem, azonban fogalmam sem volt, hogyan kell ilyen készüléket használni. Remegtek a kezeim, és képtelen voltam elolvasni a használati utasítást. Fogalmam sem volt, hogy miért, talán az oxigénhiány, talán a rám törő pánik miatt, de a fejem szédülni kezdett. Hirtelen láttam, hogy két kéz matat az oxigénmaszkomnál, és azonnal azt hittem, hogy el akarják venni tőlem a talán az életemet biztosító készüléket. Próbáltam harcolni ellene, de az erős karok nem hagyták, és az illető valamit kiszakított a gépből, majd már békén is hagyott. Csak pár másodperc múlva értettem meg -, mikor oxigén áramlott a tüdőmbe, és látásom is kitisztult -, hogy a fiatal férfi nem bántani akart, egyszerűen csak aktiválta az oxigénmaszkomat. Reméltem, hogy lesz még alkalmam ezt megköszönni neki, de miután Maggie-n is segített, azonnal eltűnt a szemem elől. Az egész gépben hatalmas volt a fejetlenség. Én képtelen voltam a kiabálni, de félelmet éreztem minden egyes porcikámban. Olyan volt, mint valami buta katasztrófa filmben, és nem tudtam más csinálni, mint reménykedni, hogy mindnyájan épségben érünk földet egyszer. Adrenalin söpört végig a szervezetemben, és az idő mintha lelassult volna. Alig egy-két perc telhetett csak el azóta, hogy a gép szörnyű rángatózásba kezdett, mégis úgy éreztem, mintha már órák óta lennénk ebben az életveszélyes helyzetben. Ekkor láttam meg a gép középső soraiban egy idősebb nőt, aki még mindig az oxigénmaszkjával bajlódott. A repülőgép nem volt túl nagy, mégis több száz ember ült benne, és az a fiatal férfi nem tudott pár perc alatt mindenkinek segíteni. Én viszont képtelen voltam nézni, ahogy a hölgy szenved, miközben senki sem segített neki. Senki sem vette észre a nénit, vagy ha észre is vette, a saját épsége sokkal jobban érdekelte, mint a szenvedő hölgy. Kikapcsoltam az övemet, és magára hagytam a sokkos állapotban lévő Maggie-t, majd egyensúlyozni próbáltam a sorok között. Sietve az idős nő mellé értem a gép hátuljából, és gyorsan leutánoztam a nekem segítő fiú mozdulatait. Kapkodva néztem körbe, majd megláttam a repülő elejében egy középkorú férfit, akinek még oxigénmaszk sem volt az orra előtt. Felé indultam, miközben elhaladtam a szép szemű család mellett, de rám már nem volt szükség, mert valaki a közeléből a férfi mellé ugrott, és sietve felhúzott rá egyet a készülékek közül, és aktiválta is azt.
A következő óvatlan lépésemnél azonban a gép egy hatalmasat rándult már megint, én pedig megbotlottam egy kisebb földön heverő bőröndben. Nem tudtam elkerülni az esést, és összeszorítottam szemeimet, ahogy megéreztem a fejembe nyilalló erős fájdalmat, a következő pillanatban pedig már nem hallottam az utasok rettegő sikoltozását, és körülvett a sötétség.

Még ki sem nyitottam szemeimet, mikor elsőnek a fejemben lüktető fájdalom szűrődött a tudatomba, majd egy hasonlóan szúró érzés a lábam tájékáról. Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem halhattam meg, hiszen a halál nem lehetett ilyen fájdalmas. Emlékeztem mindenre, a gép szörnyű rázkódására, Maggie-re, az oxigénmaszkokra, az idős nőre, a sikoltozásra, majd hogy bevertem a fejem, és mintha képszakadás történt volna.
Ezután jött tüdőmből ez az égető érzés, és köhögnöm kellett. Sós vizet öklendeztem fel, és köptem ki azonnal. Lábamat egészen a térdemig, mintha hullámok nyaldosták volna, ujjaimat megmozdítva pedig homokot tapintottam ernyedt testem alatt. Végre rá tudtam magam venni, hogy kinyissam szemeimet. Ezzel az apró mozdulattal pedig, mintha egy szigetelő buborékot szakítottam volna fel magam körül, és hirtelen minden környezeti hatás megrohamozta tudatomat. A nap vakítóan sütött a szemembe, hallottam a körülöttem lévők szörnyű sikoltozását, a segélykiáltásokat, amik elnyomták a nem messze hullámzó víz tiszta hangját. Újabb fájdalom hasított a fejembe, mikor ülésbe tornáztam fel magam, és képtelen voltam hinni a szemeimnek. Egy napsütéstől meleg, homokos tengerparton ültem, ruhámat sós víz áztatta át. A fájdalmat leszámítva minden olyan volt, mintha csak egy álomba csöppentem volna, de ahogy messzebb elnéztem, alig húsz-harminc méterre tőlem, az egész egy rémálomba csapott át. Nem akartam, és nem is tudtam hinni a szemeimnek. Ott feküdt félig vízben, félig lángok között a repülőgép első fele, amin nem is tudom pontosan mennyi ideje, de még a levegőben utaztam. A géptörzs irányából fájdalmas sikoltozás hallatszott, miközben a parton a tenger által kivetett emberek feküdtek, akikről nem tudtam megmondani, hogy életben vannak-e még. Körülöttük bőröndök, táskák és a gép kisebb darabjai hevertek. Közöttük emberek jajveszékelve futottak, vagy összerogyva zokogtak. Nem igazán találtam megfelelő szavakat az elém táruló ép ésszel aligha felfogható látványra.
Rémálom. Fejetlenség. Káosz. Zűrzavar.

Katasztrófa. 

29 megjegyzés:

  1. Kedves, egyetlen ~Csakegylány~!
    Először is: én lennék az, Linden Sky, csak más néven, szóval mostantól kezdve így fogok majd írni. Ezt csak azért említettem meg, mert az előző blogon megígértem, hogy a következőn is írni fogok neked. :DD
    Másodszer pedig: Hűha! Igazából még csak most sikerült elolvasnom a prológust, ami igazán jóra sikeredett, gratulálok, bár ezt már megszokhattuk Tőled. :)
    Már nagyon-nagyon vártam, hogy elkezd ezt a blogodat, hiszen, ahogyan mondtad, ez lenne az utolsó, meg, ahogyan fogalmazol az valami fantasztikus, egyszóval már nagyon kíváncsi voltam erre a történetedre. :3 <33
    Húh, most így, este felé nem nagyon tudom összeszedni a gondoltaimat, szóval már nem is szaporítom tovább a betűket! :D
    Kellemes hétvégét, és estét kívánok! <3
    Easy xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. UI.: Végre, az első komi az enyém, ezt vártam már mióta! :DD

      Törlés
    2. Jaj, olyan jó az előző blogról megismert emberekről is hallani végre! :))
      Nagyon örülök, hogy ez a történetem is elnyerte a tetszésedet! Igyekszem nem okozni csalódást, ígérem! :*

      Törlés
  2. Kedves~Csakegylány~!
    Az osszes blogodat olvastam, de csak most kommentelek először. Nagyon tetszik a blogod ímádom ahogy fogalmazol! Mikor jön a következő rész?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, nagyon-nagyon örülök, hogy most írtál, és hogy ez a blogom is elnyerte a tetszésedet! <3
      Épp ez előbb került fel az első fejezet! Jó olvasást hozzá! :))

      Törlés
  3. Válaszok
    1. Köszönöm. <3 Épp most került fel! :))

      Törlés
  4. Hát ez valami ELKÉPESZTŐ!! Imádom, úgy mint az előző két blogodat is :D Nagyon tetszik a lány neve, mondjuk lehet azért, mert engem is Adélnak hívnak :D Leírhatatlanul várom a következő részt :D Most is hetente fogod feltenni az új részeket??? Mostmár próbálok mindig kommenteli :)
    Adél <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ahw, nagyon-nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen! <3 Örülök, hogy tetszik az Adelaide, nekem az egyik kedvenc angol nevem. :D
      A Summer '09-nál megszokottan, vasárnap jönnek majd az új fejezetek, a mai is kikerült már! :))
      Még egyszer köszönöm szépen, hogy írtál! <3

      Törlés
  5. I-MÁD-LAK! <3
    Mikor lesz kövi rész?? ^^ :)))

    VálaszTörlés
  6. Drágaság ♥!

    Először is, nagy taps Rina-nak a kinézetért, egyszerűen imádom ♥! Danielle-t már a Starstruck című filmben megkedveltem, Harry-t pedig mióta él és virul :33

    Fantasztikus nyitás volt, oda meg vissza vagyok ♥ :3 Nate és Addy aranyosak voltak a reptéren, szinte magam előtt láttam a jelenetet :) Mivel még nem volt alkalmam repülővel utazni, így kíváncsian faltam az erről írt sorokat :) Tetszett, hogy Addy nemcsak ült a helyén és zenét hallgatott, hanem olvasott meg filmezett, illetve ismerkedett is egy kicsit :D Haha, Harry-t már a felmosórongy megnevezésről felismertem, bájos volt a "megismerkedésük" a lánnyal :P A légi katasztrófa látványosan le lett írva, sikerült odaképzelnem magam és mit ne mondjak, berezeltem :3 Kíváncsian várom, Addy hogyan viszonyul majd a történetekhez :33

    Tűkön ülve várom a folytatást ♥! További szép délutánt és kitartást a jövő héthez ♥!

    Love Ya,
    Mace

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága! <33
      Olyan régen hallottam már felőled, ami persze nem a te hibád, hiszen sokkal előbbre ígértem a blog nyitását. Viszont nagyon-nagyon örülök, hogy itt vagy és, hogy ez a történetem is elnyerte a tetszésedet! :)) Ígérem, nagyon igyekszem, hogy ne okozzak csalódást! :))
      Xxx, <33

      Törlés
  7. Kedves Csakegylány!
    Hát mit is mondjak...ESZMÉLETLEN VOLT! A másik blogod is nagyon jó volt, csak oda nem tudtam írni. :D De mindegy. Szóval gratulálok. Nagyon-nagyon jó lett. Várom a következő részt. ;D
    1 Kérdés. Mikor jőnek az új részek?

    Love you,
    Meli

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm! :)) A részek rendszeresen vasárnaponként fognak érkezni, ha minden jól megy. Nagyon fogok igyekezni, ígérem! :))

      Törlés
  8. Wow, fantasztikus, olvastam az előző blogod és nagyon a szívemhez nőtt. Nagyon jó lett nem csalódtam!!
    Xxx
    Lili

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy nem okoztam csalódást, remélem, hogy soha nem is fogok. :))

      Törlés
  9. Már most imádom ☺️ gyönyörű lett a design, és ahogyan írsz, még mindig lenyűgöző. Ahogy ígértem az előző blogodnál, nem szabadulsz meg tőlem. Itt leszek végig :) ❤️
    Bia xxx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, olyan jó ilyen ismerős nevekkel találkozni itt is! :)) A design nem az én érdemem, de nagyon szépen köszönöm a sok dicséretet! <33 Imádlak! <33

      Törlés
  10. Számtalanszor elmondtam, de most is kifejtem a véleményem!
    Annyira örülök, hogy megismerhettelek, és ilyen jó, igaz barátságba kerültünk, és annyira tisztelem és becsülöm, ami csinálsz! Csodálatosan írsz, és a mai blogvilágban igazán kevesen vannak, akik minőségi szintet ütnek meg a blogjaikkal! A Te blogjaid olyanok, mintha egy híres, elismert szerző feltölteni a regényeit a netre, hogy mindenki elolvashassa! Bámulatos vagy! :) IMÁÁÁÁÁÁÁDLAK <3

    <3<3<3<3

    ~SamWilberry~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, nem is tudom, mit mondhatnék, hogy ne csak ismételjem magam! :D
      Nagyon-nagyon szépen köszönök mindent és nem csak ezt a sok szép szót, hanem tényleg mindent! Persze, túlzol, de ettől csak még jobban imádlak! <33

      Törlés
  11. Hali nagyon jó az új blogod:D énis most kezdtem egyet. cserében benne lennél ha igen ez az én blogom:http://truelloveharrystylesfanfiction.blogspot.hu/
    ha igen köszike amugy tudnál neekm segiteni a fejlécben? az enyim csak egy alap szval kéne segitség elöre is köszike<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :) Köszönöm. :)) Természetesen benne vagyok a cserében, nálam már kint is vagy. A fejlécben sajnos nem tudok segíteni, mert a design dolgokhoz nem értek, a blog kinézete sem az én érdemem.

      Törlés
  12. Nagyon tetszik, alig várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy tetszik. :) Ha minden jól megy, ma estefelé hozom is a folytatást! :*

      Törlés
  13. Nekem nagyon tetszik a történet :) Látszik, hogy ez sokkal másabb, mint a többi Harry Styles-os fanfiction, csak igy tovább :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy tetszik. :) Igyekeztem valami egyedit kitalálni, örülök, ha sikerült. :) Köszönöm. :))

      Törlés