2016. július 30., szombat

Emlékeztető

Szóval itt is van egy kis emlékeztető a régebbi olvasóknak. A múlt héten még a Summer '09 pdf változatán dolgoztam, ami hogyha érdekel titeket, akkor nyugodtan írjatok rám bárhol, jobb oldalt találjátok az elérhetőségeket. :) Most viszont akkor már nincs semmi plusz munkám, úgyhogy lesz időm csakis az új fejezettel foglalkozni. Jövőhétre tudom ígérni, aztán igyekszem minden héten hozni egy részt. :) 


A történet főszereplője egy ausztrál lány, Adelaide Wilson, aki újságíró barátjával, Nate-tel, Londonba utazott a fiú munkája miatt, de a lánynak előbb haza kell mennie Sydneybe, mert közeleg a karácsony. Így egyedül megy haza, viszont a gép lezuhan, és csak páran élik túl a katasztrófát.
Eleanor, a stewardess, Zayn, a tengerbiológus, Niall, a séf, Theo, Niall unokaöccse, akinek szülei meghaltak a balesetben, Mrs. Brightmore, egy idős hölgy, Mr. Morgan, egy idős bácsi, aki katona volt, Kimi, egy középkorú japán hölgy, Alexander, egy szintén középkorú, kicsit mogorva, német üzletember, valamint Perrie, Harry és Adelaide.
Az első napokban Addy segítségével gondozzák a sebesülteket -, hiszen a lány nővérnek tanul -, az elhunytakat pedig eltemetik. A szigeten rekedteknek nagyjából sikerül együtt élniük, egyedül Harry lóg ki, aki gyakran eltűnik, senkivel sem beszél sokat, de nagyrészt az erdőben kóborol, míg a többiek a parton táboroznak le.
Harry és Addy akkor beszélnek először, mikor a lány egy sebet varr be a saját lábán, a fiú szemtelenkedik, és először szólítja „hercegnő”-nek a lányt, aki nem sokkal később elájul, de miután Harry visszaviszi őt a táborba, újra eltűnik.
A táborlakók első problémája a vízszerzés lesz, sokáig szerencsétlenkednek, mikor kiderül, hogy Harry ismer egy kis vízesés a szigeten. Persze, ez nem tesz jót a hírnevének és jól összevesznek Addyvel, aminek az lesz a vége, hogy másnap együtt indulnak el vízért. Azonban mielőtt a tóhoz mennének, Harry elviszi kirándulni a lányt, és megmutatja neki a sziget szépségeit. Végül elérnek a vízeséshez, de már késő van, így Harry megmutatja Addynek a barlangot, ahova már teljesen berendezkedett, és ott töltik az éjszakát. Kicsit jobban megismerik egymást az éjszaka folyamán. Kiderül, hogy Harry huszonhárom éves, fotósnak tanult, de munkája mellett egy bárban zenél. A szülei elváltak, ami elég rosszul érinti, és nincs is túl jó kapcsolatban a családjával. A kritizálja Addy tökéletes életét, amibe igazából a lánynak nincs túl sok beleszólása, de közben kicsit meg is nyílik neki és kiderül, hogy történt valami a fiú múltjában, ami megmagyarázza viselkedését. Másnap reggel viszont újból furcsán és mogorván viselkedik, és újból eltűnik, mikor Addyt visszakíséri a táborba.
Idő közben a táborban Perrie visszazökken a sokkból, ami bátyja elvesztése után érte. A fiúk pedig elkezdenek kunyhókat építeni, amikből egyet a három lány, Perrie, El és Addy kap.
Harry már napok óta nem mutatkozik, ezért Addy egy esős napon meglátogatja a barlangban. A vízesés közelében talál rá a fiúra, aki nincs egészen eszméleténél és elég betegesen néz ki. Átfagyott, alig lehet felébreszteni és rosszul lesz, mikor Addy a barlangba kíséri. Viszont teljesen elutasítja a lány segítségét és nagyon megsérti, mire Addy eldönti, hogy soha többé nem akarja látni a fiút. Adelaide-et a lányok vigasztalják, de estére Harry is megérkezik, bocsánatot kér és kiengesztelésül megígéri, hogy újból elviszi kirándulni a lányt.
Addy nem is érti, hogy miért, de nagyon várja a találkozást. Harry aznap kivételesen türelmesen, játékosan és kedvesen bánik a lánnyal, egy fáról megmutatja neki a szigetet, majd elmennek a tengerpartra is. Fürdenek, majd találnak egy gitárt a homokban. Harry játszik és énekel a lánynak, kitalálja neki a „Del” becenevet, és majdnem elcsattan egy csók. Visszafelé a táborba viszont megint furán kezd el viselkedni, most nem bunkózik, hanem olyan, mintha beteg lenne, rosszul van, valószínűleg lázas, de nem engedi, hogy a lány segítsen neki.
A táborban kiderül, hogy Eleanor terhes a pilóta férjétől, Louis-tól. Mindenki örül a hírnek, de aggódnak a kisbabaért a körülmények miatt. Delt Harry vigasztalja, akinek láthatólag másnapra már semmi baja. Végül pedig megcsókolja a lányt, aki szintén akarja a csókot, de teljesen kiakad, legfőképpen a saját érzései miatt, mégis Harryvel veszik össze, és úgy néz ki, hogy végleg megszűnik köztük a kapcsolat.
Napokig nem találkoznak, ezalatt a táborból titokzatos módon eltűnik egy üveg alkohol, de senki sem vállalja magára a dolgot. Közben a táborlakók egyre jobban összehangolódnak. Harry újból megjelenik a halott Miles-szal, aki valamilyen mérgezett bogyót evett, így Addy nem tudja megmenteni, ami miatt egészen összeomlik. Végül újból Harry karjaiban találja meg a vigaszt a barlangban. Adelaide nem tud kiigazodni saját érzésein, eddig mindig megmondták neki, hogy mit tegyen, most pedig fogalma sincs, hogy mi lenne a helyes. Nem akarja eldobni tökéletes, négyéves kapcsolatát Nate-tel, de Harrynek sem tud nemet mondani. Megegyeznek, hogy engednek a köztük lévő vonzalomnak, amíg az a szigeten marad.
A táborban megtartják a temetést Milesnak, majd Theót Addyre bízzák, így nem tudja meglátogatni Harryt, ahogy azt ígérte. Ezért másnap a fiú kicsit sértődött lesz, de gyorsan megenyhül, és együtt fürdőznek a tóban. Del végignéz Harry tetkóin, majd talál az oldalán egy heget, amiről a fiú nem akar beszélni. Később a lány lába megsérül, mire Harry gondoskodón ellátja a sebet, majd gitározni tanítgatja Delt. Később Harry ráveszi a lányt, hogy töltse a barlangban az éjszakát.
Reggel a fiú újból rosszul lesz, de gyorsan lerázza magáról Addy kérdéseit. Visszaérve a táborba a lány rossz híreket kap, mert Theo nagyon belázasodott. Nemsokára Del irányításával sikerül lejjebb vinni a lázát, de az később újra felszökik mindenki nagy aggodalmára. Ekkor El szól Addynek, hogy látott még érkezésükkor Harry bőröndjében gyógyszer, ami segíthet a kicsin. Erre a lány persze azonnal elmegy a fiúhoz, de az ideges lesz és semmi áron sem hajlandó odaadni a gyógyszereket. Del attól fél, hogy Harrynek valamilyen betegsége van, hiszen elég sok elfogyott a gyógyszerből a baleset óta. Harry viszont nem hajlandó válaszolni a lány kérdéseire, így újból összevesznek. Addy rájön, hogy Harry még nem áll készen erre a kapcsolatra titkai miatt, így teljesen „szakít” vele.
Theo továbbra is nagyon beteg, Delt pedig Harry is nagyon aggasztja. Nemsokára visszamegy a fiúhoz, hogy kiderítse, miért nem hajlandó segíteni a gyógyszerekkel. Lassan rájön, hogy Harry nem beteg, hanem drogfüggő, ami magyarázatot ad a fiú rosszulléteire és az eltűnt alkoholra is. A Harry elárulja, hogy a rehab miatt utazott volna Syneybe, de neki eszébe sem volt bejelentkezni az intézetbe, csak távol akart kerülni a családjától. Del felajánlja a segítségét, hogy Harry leszokjon, de a fiú elutasítja.
Mikor a lány visszaér a táborba, mindenki megtudja Harry titkát. Mivel Theo nem lesz jobban, Addy bevállalja, hogy még egyszer megpróbálja meggyőzni Harryt, mielőtt Niall beváltaná ígéreteit, és erővel venné el tőle a gyógyszert. Del elviszi a fiúhoz a beteg Theót, akinek lassan meglágyul a szíve, és igaz, nehezen, de átadja a gyógyszereket. A lány rájön, hogy Harry nem menthetetlen eset és többé nem tudja tagadni, hogy érez a fiú iránt valamit. 
A kisfiú állapota a gyógyszerekkel gyorsan javul, egyik este pedig a megvonási tünetekkel küszködő Harry is megjelenik a táborban. Segítségét kér Deltől, aki ettől boldogabb nem is lehetne. Niall persze amint meglátja, nekiesik a göndörnek és többen nem nézik jó szemmel a fiút, így a lány elhatározza, hogy nem maradnak a táborban, hanem ő költözik Harryhez a barlangba.

Az együtt töltött időnek vannak könnyebb és nehezebb pillanatai is. Harry elég rosszul viseli az elvonási tüneteket. Először belázasodik, alig van magánál és nagy fájdalmai is vannak. Rémálmok gyötrik, bevallása szerinte a múlt hibáit éli újra alvás közben. Sokat gondol az anyukájára, akivel nagyon csúnyán bánt, közben pedig Addy segít neki megbirkózni a bűntudattal. Segít neki a mindennapokban, megborotválja, sokat beszélgetnek és akkor is ott van, mikor Harryt hallucinációk gyötrik. A lánynak pedig be kell vallania, hogy a fiú egyre inkább belopja magát a szívébe. 

2016. július 16., szombat

Huszonegyedik fejezet




Azon a reggel hangos matatásra ébredtem. Sejtettem, hogy későre járhat már az idő, mégis nehezemre esett kinyitnom szemeimet. A tegnapi nap elég fárasztóan telt, és az éjszaka sem zajlott túlságosan nyugalmasan. Harry egész délután erősen szorongott, gyakran csak fel-le járkált a barlangban, én pedig akárhogy is igyekeztem, képtelen voltam elvonni a figyelmét. Kicsit megkönnyebbültem, mikor végre annyira kifárasztotta saját magát, hogy a falnak dőlve álomba merült. Azonban ekkor előtörtek rémálmai, és lassan már hajnalodott, mikor végre mindketten nyugodtan pihenhettünk.
Most viszont elképzelni sem tudtam, hogy Harry mit csinálhat, mert mellettem nem feküdt, az egészen biztos. Hatalmasat ásítva nyitottam ki szemeimet, majd nagyot nyújtózkodva ültem fel a földön. Összeráncolt szemöldökkel, értetlenül figyeltem a pakolászó Harryt, aki a bőröndje mellett, nekem háttal térdelt. Bár sokkal inkább tűnt úgy, mintha csak kupit szeretne csinálni, mert szinte minden holmija a táska mellett hevert, és úgy tett, mintha valamit nagyon keresne.
- Harry, mit csinálsz? – kérdeztem, miután felállva pár lépést közelítettem felé. Hangomon jobban hallatszott a fáradtság, mint azt reméltem.
Egészen úgy tűnt, mintha megijesztettem volna a fiút, legalábbis biztosan nem hallotta, hogy már felkeltem és mögé osontam.
- É-én csak… semmit – rázta meg a fejét. Annyira betegesen nézett ki, még sokkal rosszabbul, mint eddig. Arca kissé ijedt volt, mégis elszánt. Szemei alatt lévő karikák arról árulkodtak, hogy egy percet sem aludt az éjszaka, és szinte eszelős tekintettél nézett rám, mint aki megőrült. Sápadt bőrén patakokban folyt az izzadtság, de ahogy homlokához értem, nem tűnt lázasnak.
- Minden rendben? – ráncoltam össze a szemöldökömet egyre jobban aggódva. – Én pakoltam össze a bőröndödet. Segíthetek megtalálni, amit a keresel.
- Ne-nem… én nem… - dadogott zavartan, és viselkedésével teljesen megijesztett. Aztán egyszer csak elvesztett tekintetében reménység csillant meg. – Igen, te tudsz segíteni – emelkedett hirtelen térdeire, és jobb kezemet szorosan ujjai közé fogta. – Segíts nekem, hercegnő… kérlek… - Szemei tele voltak könyörgéssel, és úgy éreztem, képtelen lennék neki nemet mondani, mikor ilyen lágyan becézget.
- Miben tudok neked segíteni? – kérdeztem, és szabad kezemet nedves arcára simítottam.
- Én nem tudom ezt tovább csinálni – rázta meg a fejét teljesen lemondóan. – Nem megy… Szükségem van rá… - Ekkor értettem meg igazán, hogy mit kér tőlem, és egy pillanatra megállt bennem az ütő. A gyógyszerekre gondolt, amit semmiféleképpen nem adhattam meg neki. Féltem attól, hogy egyszer eljön ez a pillanat, mégsem tudtam rá felkészülni. Bármit megtettem volna neki ezt az egyet kivéve.
- Nem lehet, Harry, te is nagyon jól tudod – ráztam meg a fejem. Egy pillanatra összeszorítottam a szemeimet, nem attól félve, hogy megadom magam kérésnek, de képtelen voltam nézni könyörgő tekintetét, amit egyre inkább elsötétített a pánik és a félelem.
- Kérlek, hercegnő… Nem bírom tovább… - rázta meg hevesen a fejét.
- De meg tudod csinálni, Harry – néztem le rá minden bizakodással. – Túl leszel ezen a holtponton, és utána már sokkal könnyebb lesz, ígérem.
- Csak még egyszer utoljára – kérlelt tovább. – Utána mindent úgy teszek, ahogy te mondod. Csak utoljára…
- Nem tehetem, Harry. A te érdekedben. Ha most megkapod a gyógyszert, meddig lesz jó? Pár óráig, és aztán minden kezdődik újra. Olyan jól csináltad eddig, nem ronthatod pont most el – igyekeztem meggyőzni, de tisztában voltam azzal, hogy nem lesz könnyű dolgom.
- Del, könyörgöm… Hercegnő… - szaporán kezdte venni a levegőt, és arcára kiült a tiszta pánik. Esedező szemekkel nézett fel rám, amikben mintha könnyek kezdtek volna összegyűlni. El kellett néznem az arcáról, mert ha elkezd sírva kérlelni, akkor össze fog törni a szívem. – Te nem tudod, min megyek keresztül… Fáj… a rémálmok… a hallucinációk… meg… meg fogok őrülni… - csuklott el a hangja. Meglepetésemre elengedte a kezem, de csak azért, hogy körém fonja karjait, és arcát a hasamba rejtse. Szinte egész testében remegett, és hiába játszottam finoman puha fürtjeivel -, amit annyira szeretett -, úgy tűnt, hogy képtelen vagyok megnyugtatni őt. – Kérlek, Del… Te vagy az egyetlen, akire számíthatok. Segíts, kérlek…
- Én a legjobbat akarom neked, Harry. Te is nagyon jól tudod – igyekeztem hangomban megőrizni a nyugalmat. – Viszont azzal segítek neked, ha most nem teljesítem a kérésedet – sóhajtottam halkan. – Minden rendben lesz. Hamarosan túl leszel ezen az egészen, és… - folytattam volna tovább is, de ekkor Harry egy hirtelen mozdulattal ellökött magától, mire pár lépést hátratántorodtam. Egy pillanat múlva már talpra is pattant, és egy hosszú lépéssel zárta be a köztünk lévő távolságot. Szemei szinte izzottak a dühtől.
- Pont olyan vagy, mint a többiek. Nem akarsz te segíteni! – emelte fel a hangját. – Élvezed, hogy szenvedek, igaz? – Egy egyszerű, de kemény mozdulattal nekitaszított a falnak, én pedig képtelen voltam visszafojtani a belőlem kitörő kis sikítást. Sosem bánt velem még ilyen erőszakosan, ez a váratlan tette pedig most nagyon megijesztett. Az adrenalin pumpált az ereimben, így meg sem éreztem a fájdalmat, csak annyit, hogy valami melegség lassan végigfolyik a fejbőrömön egészen a nyakamig onnantól kezdve, ahol épp az előbb a fejem a barlang falának egy kiálló kövébe ütődött.
- Harry, nyugodj meg! – kiáltottam már szinte pánikszerűen. Vállaimat kezeivel a falnak szegezte, én pedig hiába vergődtem szorításában, teljesen felesleges volt minden próbálkozásom. – Ez nem te vagy! Hát nem veszed észre? Ezt is a gyógyszerek teszik veled!
- Te nem érted! Nem értesz te semmit! – kiabálta őrülten az arcomba. – A tökéletes kis életeddel sosem képzelheted bele magad a helyzetembe! Nekem ez az egyetlen öröm az életemben! Amire a legjobban szükségem van! – Egy kis részem mintha csalódást érzett volna, de leginkább mérhetetlen sajnálatot és aggodalmat. Vissza akartam kapni az én Harrymet, nem pedig ezt az elvonási tünetektől dühöngő őrültet.
- Kérlek, Harry, ne csináld ez… - hunytam le a szemeimet abban reménykedve, hogy ezzel majd ez a szörnyű helyzet is megoldódik. Rémült voltam, és egyre gyűltek a könnyeim, de nem engedtem nekik utat. – Ez nem te vagy. Megijesztesz… - vallottam be. Meglepetésemre és még nagyobb megkönnyebbülésemre egy pillanat múlva kezei erős szorításának csak az emléke jelezte, hogy az előbb még a falhoz szorított. Sóhajtva fújtam ki a levegőt, és igyekeztem kicsit összeszedni magam, hogy kissé kiegyensúlyozottabban tudjak Harry szemeibe nézni, de szívem még így is hangosan és ijedten dübörgött a mellkasomban.
Azonban hirtelen egy erős puffanást hallottam meg nem is olyan messziről, majd fájdalmas, elfojtott nyögéseket.
- Te rohadék! – jutott fülembe egy hosszú napok óta nem hallott, ismerős hang sok káromkodást megelőzve. Persze erre már azonnal felpattantak a szemeim, és egészen más látvány fogadott, mint amit valaha elképzelhettem volna. Harry a velem szemközti falnál félig ülő pózban feküdt. Sápadt arcára mégsem a fájdalom ült ki, hanem sokkal inkább az elszörnyedés. Köztünk épp félúton pedig Niall állt, már-már támadó pózban, és vérben forgó szemekkel bámult a teljesen lefegyverzett Harryre.
Nem kellett sok, hogy felfogjam a történéseket. Tiszta volt a helyzet, hogy Niall szabadított ki engem Harry erős fogásából, és most teljesen értetlenül állt a történtek előtt.
- Addy, jól vagy? – fordult hirtelen felém.
- Persze, minden rendben – bólintottam egy aprót. Hirtelen fel sem fogtam, mennyire örülök, hogy újra láthatom Niallt. A legutóbb nem váltunk el túl szépen, és napokig nyomta a lelkemet a bűntudat emiatt. De még túl nagy volt rajtam is a sokkhatás, hogy most erről beszéljek vele.
- Mi a fene történt az előbb? – kérdezte emelkedett hangszínnel, értetlenül a levegőbe dobva kezeit.
- Semmi – sóhajtottam, és igyekeztem egy kicsit összeszedettebben szemeibe nézni. – Nincs semmi baj – igyekeztem megnyugtatni őt, hiszen most leginkább Harry miatt aggódtam, a sebhelyről a fejemen pedig már régen el is feledkeztem.
- Igen, persze… - morogta az orra alatt. – Nem vagyok se vak, se bolond! – csattant fel. – Az előbb pedig nem úgy tűnt, mintha puszta kedvességből ért volna hozzád. Milyen gyakran bánt téged? – szegezte nekem a kérdést, mire teljesen meghökkentem.
- Mi? Dehogy! – védtem Harryt azonnal. Niall szemében már így is elég szörnyű volt a helyzete, nem akartam ezt még jobban fokozni, mert az csak újabb ellentéteket szőtt volna köztünk. – Ez volt az első ilyen alkalom… - biztosítottam. – …és az utolsó is. Kevés a gyakorlatom, és rosszul kezeltem a helyzetet.
- Mindig tökéletesen el tudod tusolni a ballépéseit – horkant fel gúnyosan.
- Ne beszélj úgy róla, mintha itt sem lenne! – figyelmeztettem kissé haragosan. Harryre vetettem egy pillantást, aki teljesen érzelemmentes arccal bámult a barlang szemközti falát, de szinte hallani lehetett, ahogy kattog az agy. Minden reményem szerint Niall kizökkentette őt mániákus állapotából, abban viszont biztos voltam, hogy magát emészti éppen. Muszáj volt beszélnem vele a lehető leghamarabb, legalább pár szót.
- Szerintem velem kellene jönnöd – bukott ki egyszer csak Niall-ből. – Vissza, a táborba.
- Nem megyek sehova, Niall – ráztam meg a fejem azonnal. – Te ezt nem érted. Nem olyan egyszerű Harry helyzete. Előfordulhat, hogy egyszer csak túl sok lesz az embernek és kikel magából. Viszont napról napra egyre jobban van, és én is már ügyesebben tudom kezelni a helyeztet, ha újból megtörténne.
- Nem foglak egyedül hagyni vele – jelentette ki Niall ellentmondást nem tűrően.
- Túlreagálod – forgattam meg a szemeimet.
- Igaza van. Nem maradhatsz itt – szólalt meg Harry a földről, teljesen váratlanul. Örültem, hogy végre mutat valami életjelet, mégis dühös voltam, amiért ő is ellenem fordult.
- Harry… - kezdtem, de azonnal a szavamba vágott.
- Nem, Del – rázta meg a fejét. – Menj vissza a táborba. – Hangja egy pillanatra megremegett, és tekintetemet is kerülte.
- Látod? Mindketten egyetértünk, és ez ritka – szólalt fel megint Niall. – Hallgatnod kellene ránk.
- Elég! – csattantam fel kissé dühösen. – Niall, nagyon örülök, hogy itt vagy. Beszéljünk egy kicsit, de ne itt. Harrynek pihenésre van szüksége. Indulj el a tó felé, mindjárt megyek utánad – utasítottam határozottan. Meglepetésemre a szőke egy sóhaj után minden ellenkezés nélkül engedelmeskedett nekem, így végre Harryvel egyedül lehettem egy kicsit.
- Minden rendben? – kérdeztem leguggolva elé. – Nagyon megütötted magad? – emeltem egy gyors vizsgálatra kezemet, de még göndör fürtjeihez sem értem, mikor hűvös ujjait csuklóm köré zárta.
- Most ne, Del. Ne csináld ez – vett szaggatottan egy mély levegőt, és tenyeremet az egyik térdemre helyezte vissza. – Ne csinálj úgy, mintha mi sem történt volna – hangjában haragot éreztem. Dühöt, ami elsősorban nem felém irányult.
- Harry, ez az elejétől fogva benne volt a pakliban – sóhajtottam halkan. Nagyon nem volt erre most szüksége azok után, hogy mennyi fejlődést mutatott az elmúlt napokban.
- De bele sem gondolsz, mi történhetett volna még, ha Niall nem ér ide időben – csattant fel feszülten. Én pedig kicsit meglepetten tapasztaltam, hogy egyáltalán tudja a szőke nevét.
- Tudom, hogy nem bántottál volna – vontam meg a vállam. Igyekeztem könnyeden kezelni a dolgot, hogy ő is gyorsabban túlléphessen rajta, bármilyen nehezen is ment ez nekem ilyen hirtelen.
- Már most megtettem – morogta, és talán nem is akarta, hogy halljam szavait. – Vissza kell menned a táborba – nézett karikás smaragd szemeivel az enyémekbe. Íriszeiben egyszerre láttam a bűntudatot, a hitetlenséget és a szótlan könyörgést, hogy ne engedelmeskedjek szavainak.
- Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem lágyan.
- Azt akarom, hogy biztonságban legyél – kerülte ki a válaszadást.
- Biztonságban? – nevettem fel keserűen. – Ne merészelj biztonságról beszélni, mikor itt vagyunk egy lakatlan szigeten, távol a civilizációtól! Bármelyik pillanatban történhet valami, ami ellen semmit sem tehetünk. Szóval ezek után nem hinném, hogy te jelented rám a legnagyobb veszélyt – álltam fel, mert képtelen voltam Harry szótlanul sajnáló tekintetére pillantani. Halkan sóhajtottam, miközben a barlang kijárata felé igyekeztem. – Nemsokára visszajövök, csak beszélek egy keveset Niall-lel. Addig pihenj le egy kicsit, útközben szerzek valamit enni – léptem ki a szabadba nehéz szívvel. Nem akartam egyedül hagyni, de muszáj volt egy kicsit kiszellőztetnem a fejem, és a szőke is már régen várt rám.
Nem is kellett sok, hogy rátaláljak alig pár lépesre a barlangtól.
- Minden rendben, Addy? – kérdeztem egy lágy mosollyal.
- Persze – sóhajtottam nem túl őszintén. – Csak kicsit túl sok volt ez az egész így rögtön, ébredés után – nevettem fel keserűen.
- Tényleg nem bántott még eddig? – kérdezte Niall hirtelen.
- Nem, soha – ráztam meg a fejem határozottan. – Tudtam, hogy benne van a pakliban, hogy lesznek agresszív pillanatai, de idáig reménykedtem, hogy talán elkerülhetjük – vallottam be.
- Talán az lenne a legjobb, ha visszajönnél a táborba – ajánlotta fel újból, miközben céltalanul indultunk el az erdőben.
- Nem lehet, Niall. Harry egyre közelebb jár a leszokáshoz, de nagyon kritikus ez az időszak. Bármikor visszaeshet, ha nem áll mellette senki. Nem akarom, hogy butaságot csináljon, és tényleg segíteni szeretnék neki.
- Nagyon kedveled őt, igaz? – ráncolta össze gondterhelten a szemöldökét.
- Nem olyan rossz ő, mint ahogy gondolod – tértem ki az egyenes válaszadás elől, de így is mindent elárultam, amire Niall kíváncsi volt.
- Szereted? – bukott ki belőle a kérdés, nekem pedig egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, és megfagyott ereimben a vér. – Mármint… nem kell válaszolnod… - mentegetőzött rögtön Niall elhamarkodott kíváncsisága miatt. – Csak szeretném megérteni, hogy miért csinálod – magyarázkodott. – Nem hiszem el, hogy egy vadidegenért ennyi áldozatot hoznál.
- Én… nagyon kedvelem Harryt, Niall – igyekeztem a lehető legpontosabban megfogalmazni mondandómat. – De hogy szeretni… - gondolkodtam el. – Lassan kezdem azt hinni, hogy már nem is tudom, mi az a szerelem… - vallottam be nagyot sóhajtva. – Eddig annyira biztos voltam benne. Magamban. De most hirtelen úgy érzem, hogy fogalmam sincs az igazi szerelemről.
Egy darabig egészen csendben lépkedtünk egymás mellett, gondolatainkba merülve. Saját vallomásom engem is nagyon elgondolkodtatott, és Nialltől sem vártam világmegváltó prédikációt. Nem kértem tanácsot, egyszerűen csak végre kimondtam, ami már olyan sok ideje nyomasztotta a szívemet. Ez a nap egész egyszerűen szörnyen kezdődött, talán jobb lett volna fel sem ébredni. Viszont jó volt ekkor egy kis időt Niall-lel tölteni. Tisztában voltam azzal, hogy Harryvel kellene foglalkoznom és megnyugtatnom őt, de egyelőre arról gondoskodtam, hogy saját magamba lelket verjek. Önmagam elől nem rejthettem el az igazságot, Harry durva viselkedése kissé megijesztett és meghökkentett, habár nem tudott eltántorítani attól, hogy mellette maradjak.
- Talán… - szólalt meg Niall csendesen egy kis idő múltán. – Talán épp ezért kellene visszajönnöd a táborba. Mielőtt még túlságosan belebonyolódsz – mondta, én pedig kissé értetlenül néztem fel rá. – Nem akarok kötekedni, azért jöttem, hogy tűzszünetet kössünk azok az értelmetlen viták után, de attól félek, hogy Harry nem hozzád való. Egyszerűen csak nem szeretném, hogy bántson.
- Perrie is valami hasonlót mondott – kuncogtam csendesen. Talán mindkettőjüknek igaza volt, és én voltam a naiv, de mertem abban reménykedni, hogy sikerül egyre inkább kiismernem Harryt. – Nem hagyom magam átverni, Niall. Óvatos leszek, ígérem.
- Ellenkező esetben viszont nem állíthatsz meg, hogy szétrúgjam a seggét – fogadkozott.
- Rendben – nevettem, és elfeledkezve egy rövid időre a reggel történtekről, máris jobban éreztem magam. – A tűzszünetet pedig szívesen elfogadom – nyújtottam felé a kezem, mire szorosan megrázta azt és nevetve pillantott le rám. – Most pedig mesélj, hogy mi van a többiekkel! – indultunk tovább egymás mellett. – Hogy van El és baba? Meg Mrs. Brightmore… - érdeklődtem kíváncsian.
Szinte repült az idő, ahogy Niall-lel beszélgettünk, kicsit sikerült utolérnem a tábor történéseit. Megtudtam, hogy Eleanor teljesen csodálatosan van és kicsattan az erőtől terhessége miatt, ahogy a többiek is jól vannak, de most már egyre inkább mennének haza. Szegény Miles halála után Zayn folytatta a napok számlálását, és nagyon úgy tűnt, hogy már több mint egy hónapja a szigeten vagyunk, lassan a januárnak is vége volt.
A tűzszünet megkötése után végre felszabadultan tudtunk beszélni, ahogy régen. Észre sem vettem, hogy hosszú percek teltek el, egyszer csak hirtelen eszméltem fel a nap állásából megállapítva, hogy már elhagytuk a delet is.
- Ideje lenne visszamennem Harryhez, amúgy sem kellett volna ilyen sokáig egyedül hagyom - dorgáltam magam kicsit aggódva. – És még gyümölcsöt is elfelejtettem szedni – csaptam a homlokomra a felismerésben.
- Ó, én is elfelejtettem! Ezt a hátizsákot a lányok küldték! – csúsztatta le válláról a táskát, majd a kezeim közé nyomta. – Azt hiszem, pár ruha van benne meg hasonlók. Ma korán reggel végre sikerült halat fognunk – jelentette ki büszkén. – Úgyhogy Mrs. Brightmore-ral azonnal meg is sütöttük őket, szóval azt is hoztam. Nem ötcsillagos fogás, nem igazán volt mivel ízesíteni, de a sok gyümölcs után…
- Most komolyan? – ugrottam a nyakába örömömben. - Hal? Ti vagytok a legjobbak, esküszöm! Nagyon köszönjük – nyomtam egy hatalmas puszit az arcára hálám jeléül.
- Igazán semmiség – nevetett fel túlzott lelkesedésemen. – Most már teljesen profik vagyunk, úgyhogy nem kell többé csak gyümölcsöt ennünk. Majd hozunk még, a lányok úgyis nagyon szeretnének már látni téged – mosolyodott el. – Viszont ma én stoppoltalak le, hogy elmondjam, hogy szánom-bánom minden bűnömet.
- El van felejtve az egész – biztosítottam újból. Megint elindultunk, de ezúttal már a barlang irányába.
- A másik pedig, hogy szóljak, hogy nyugodtan költözzetek vissza a táborba. Még ez a… - kezdte volna, de nagyon szúrósan néztem rá, mire azonnal elhallgatott. - …szóval Harry is. Ígérem, hogy nem mondok semmi rosszat, még csúnyán sem nézek rá, sőt, rá sem nézek – ígérte. Ebben az egészben nagyon a többiek kezét éreztem, de örültem, hogy valakinek sikerült Niallt jobb belátásra bírnia. Mindig is tudtam, hogy jó szíve van.
- Köszönöm, Niall – mosolyodtam el őszinte hálával. – Megpróbálom Harryt rávenni, hiszen mégis csak jobb lenne a táborban lakni – vallottam be. Hiányoztak nekem a többiek az elmúlt napokban.
     - Ígérd meg, hogy vigyázol magadra! – szólított fel teljesen komolyan. – Ha még egyszer előfordul a ma reggeli, nem fogom hagyni, hogy a közeledbe menjen. Addig viszont ne felejtsd el, hogy egy jól irányzott rúgás csodákra képes!
- Rendben – hagytam rá, hiszen nem volt kedvem egy újabb veszekedéshez, és különben is megérkeztünk a vízeséshez. – Köszönöm, hogy eljöttél – öleltem meg búcsúzóul. Minden reggel történt ellenére boldog voltam, hogy újra szent a béke köztünk. Azt kívántam, bárcsak lenne egy olyan bátyám, mint Niall. Azt pedig el sem tudtam képzelni, hogy miután egyszer hazakerülünk, soha többé ne találkozzak vagy beszéljek vele.
- Vigyázz magadra! – búcsúzott ő is, majd egy halvány mosollyal és kis aggodalommal a szemében eltűnt a fák között.
Halkan sóhajtva bámultam utána és társaságától megfosztva gondolataim megint Harryre terelődtek. Sajnáltam, hogy egyedül kellett hagynom őt éppen most, de szükségem volt egy kis időre és erre a beszélgetésre is Niall-lel.
Csendesen raktam le a szőkétől kapott hátizsákot, majd óvatosan férkőztem a tó közelbe és egy laposabb kőre ülve lábaimat a vízbe lógattam. Csak öt percet akartam egyedül, amiből lassan tíz, majd húsz is lett. Az adrenalin ekkora már teljesen kiveszett belőlem és egy kis fáradtság nehezedett rám, valamit lüktetést éreztem a fejemen, ahol nemrég bevertem a barlang falába. Ahogy odanyúltam, elfintorodtam, mert a hajamat összetapasztotta egy kis megszáradt vér. Nem volt kedvem fürdeni, de a tópartról alaposan kimostam az egészet tincseim közül és a nyakamról. Egy nagyon kevés a pólómra is jutott, de azt hajammal sikerült ügyesen eltakarnom.
Mikor elhatároztam, hogy ideje lenne visszamennem Harryhez, kimásztam a kövek közül. Ekkor szenteltem csak igazán figyelmet a hátizsáknak, aminek tartalmát még nem is néztem meg. Azonban ahogy leguggoltam, és éppen széthúztam a cipzárt, egy kéz érintette meg a vállam, mire akarattalanul is egy halk sikoly csúszott ki ajkaim közül és felugrottam a földről. Nem is hallottam, hogy valaki megérkezett a tisztásra.
- Del… - találkoztam azonnal Harry elkerekedett szemeivel, amikből egyszerre olvastam ki a zavaradottságot és egy kis rettegést. – Nem akartam… - lépett hátra azonnal, ezzel növelve a köztünk lévő távolságot. – Nem érintelek meg, ha nem szeretnéd - biztosított.
     - Micsoda? – ráncoltam össze a homlokomat. – Ne butáskodj, Harry! – ráztam meg a fejem elképedve. – Én csak nem hallottam, hogy jössz és meglepődtem, de ennyi történt. Nem félek tőled - horkantam fel teljes őrültségnek tartva még az ötletet is.
- Pedig lehet, hogy kellene – mondta bizonytalanul, mégis most már inkább csodálkozva.
Nem tagadom, alig két órája, mikor úgy a falnak szegezett, megijedtem, sőt, szinte rettegtem, hogy mit tehet velem. Viszont most a félelem egy szikráját sem éreztem. Tudtam és teljesen biztos voltam benne, hogy nem bántana. Megtanultam, hogy óvatosabban kell viselkednem vele, ha elborul az agya az elvonás miatt, de mikor magánál volt, képtelen lettem volna tartani tőle.
- Ne beszélj butaságokat! – léptem hozzá közelebb. Vártam volna, hogy megérintsen, átkarolja derekamat, de még mindig tartotta a távolságot, csak mélyen lélegzett egyet. – Miért kellene félnem tőled? – kulcsoltam ujjaimat az övére. – Válaszolj nekem, Harry! Bántanál engem valaha is? – néztem mélyen a szemébe.
- Nem! Soha – szólalt meg teljes felháborodással. – Viszont ma reggel…
- Nem fog többet megtörténni – szakítottam azonnal félbe.
- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? És ha megint elborul az agyam?
- El tudod képzelni, hogy a reggeli megint megtörténjen? – biccentettem kérdőn oldalra a fejem.
- Nem, de… - kezdte volna megint, de azonnal elhallgatott. – Biztosan nem akarsz visszamenni a táborba? – húzta össze a szemöldökét.
- Nélküled biztosan nem – ráztam meg a fejem határozottan.
- És ha újra… - kezdte megint az aggodalmaskodást, mikor én másra sem vágytam, minthogy elfelejtsük az egészet.
- Ó, Harry, fogd be, kérlek! – nyögtem fel fáradtan, és belé fojtva a szót, ujjaimat nyaka mögött kulcsoltam össze és lehúztam magamhoz egy édes csókra. Azt nem mondhatom, hogy nem lepte meg a tettem, így kellett egy kis idő, mire feleszmélt és visszacsókolt, nekem pedig egy mosoly terült szét az arcomon, mikor ez megtörtént.
Kissé nehezen vettük mindketten a levegőt, mikor szétváltunk. Harry homlokát az enyémnek döntötte, és olyan sugárzó csodálattal és szeretettel nézett le rám, hogy belepirultam.
- Képtelen vagyok elmondani, hogy milyen őszintén és nagyon sajnálom – suttogta lágyan és bűnbánó szemekkel. – Nem fogok tudni soha elégszer bocsánatot kérni.
- Már így is túl sokszor tetted – kuncogtam halkan, miközben repdesett a szívem, ahogy karjaiban tartott.
- Sokkal könnyebb lenne, ha dühös lennél, de így legalább azt engedd, hogy kiengeszteljelek – kérlelt.
- Szükségtelen, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor lenne itt valami… - gondolkodtam el.
- Mire gondolsz? – csillantak fel szemei.
- Hogyha kényelmetlen a számodra, akkor nem kell – szabadkoztam. – Nyugodtan nemet mondhatsz – biztosítottam.
- Megteszek bármit, amit csak kérsz – közölte elszántan.
- Tudod… - gondolkodtam, hogy hogyan kezdjek neki. – A rehabon mindenkinek van egy története, hogy mi vezetett el addig, hogy a drogokhoz forduljon… Tudom, hogy neked is van egy és nagyon remélem, hogy egyszer majd elmondod nekem.
- Szóval ez lenne az? – mosolyodott el keserűen és kicsit elhúzódott tőlem, miközben tenyerével gondterhelten megdörzsölte az arcát. Én pedig egy aprót bólintottam.
- Mi a történeted, Harry? 


Kedves Olvasók! <3
El sem hiszem, hogy végre ezt mondhatom, de visszatértem. Túl vagyok (azon a rohadék) érettségin és kipihentem magam, már csak a pontkihirdetésre kell várni, úgyhogy a Make it out Alive szüneteltetésének vége. :)))
Mivel az utolsó rész szörnyen régen volt, ezért a facebook csoporttal megbeszélve a jövőhét elején felteszek egy rövid összefoglalót, hogy mindenki képben legyen nagyjából. Tudom, ez kicsit így logikátlan, de mindenféleképpen szerettem volna már hozni a 21. fejezetet.
Múlt héten a történet felkerült a Wattpadre is, mert tudom, hogy mostanában sokan inkább azt részesítik előnyben. Szóval most már ott is tudjátok követni a történetet, a linket pedig a blogon jobb oldalon találjátok.
Még meg szeretném köszönni a sok türelmet tőletek. Köszönöm, hogy ennyi kimaradás után még mindig itt vagytok. Nagyon jól esett a sok érdeklődés a blog újraindulása után. Eszméletlen a kitartásotok, soha nem gondoltam volna, hogy hat hónap után is ennyien itt lesztek még. :'')
Köszönöm a megértést, igyekszem meghálálni. <3
Ölelek és nagyon szeretek mindenkit,
Csakegylány, <333

2016. március 27., vasárnap

Rettenetesen sajnálom és a továbbiak

Drága Olvasók! <3 
Nagyon sajnálom, hogy hónapokra eltűntem minden szó nélkül. Az igazat megvallva január óta szinte már teljesen megvan a huszonegyedik fejezet, de azóta is képtelen vagyok leülni és megírni a végét. Ez a végzős évem, egy hónap és érettségi, de kicsit úgy érzem, hogy összecsaptak a fejem felett a hullámok, és az ég világon nem tudok semmit, ami állítólag normális. :D De nem is ez a lényeg, csak azt szeretném mondani, hogy hiába tűnt úgy, nincs vége a blognak, de muszáj bejelentenem egy kis szünetet. Viszont június végén már jelentkezem is a 21. fejezettel. Végre lesz egy szabad nyaram, és akkor majd igyekszem bepótolni ezt a sok kimaradást. Nagyon remélem, hogy még akkor is itt lesztek, mert Adelaide és Harry történetének még messze nincs vége, és nagyon gondolkodom egy második évadon is.
Még egyszer hatalmas bocsánatot kérek, hogy hiába vártatok idáig, és köszönöm a sok-sok érdeklődést és aranyos kommentet. <3 
Nagyon köszönöm, ha még itt lesztek júniusban.
Kellemes húsvéti ünnepeket Nektek!
xxx, Csakegylány